Belépés
Szerzetesrendek pasztorációs tevékenysége
Richárd (Miklós) atya írta:
"Korábbi plébánosi helyeimen, főleg a 18. századi anyakönyvekben számtalanszor találkoztam ferencesekkel, akik kereszteléseket végeztek, de Sitkén pl. a kiscelli (dömölki) bencések és néhány dominikánus is megfordult. Sőt, a Felsőbüki Nagy családnak az 1870-80-as években külön ferences házi káplánja volt, aki persze mindenféle lelkipásztori szolgálatban is besegített a plébánosnak, amint az 1810-20-as években egy helybeli születésű pálos is Nagysimonyiban, aki a II. József-féle feloszlatás után hazaköltözött, és haláláig segítette a plébános munkáját.
A ferencesek és domonkosok (mivel mindkettő koldulórend) esetében egészen biztos, hogy egy-egy plébánostól pl. úgy kaptak alamizsnát, hogy helyettük elvégeztek valamilyen szertartást, s az érte járó tojást, tyúkot, vagy gabonát így vihette el a barát."
Balás István az Atya írását a következőkkel egészítette ki:
"Mohácsnál (1526) életét vesztette az esztergomi érsek és öt püspök. Buda elfoglalása (1541) után hamarosan szétesett az egyházi szervezet. Főpásztorok híján és a terjedőben levő reformált hitet való papok folytán is kitört az általános (ma így mondjuk: római katolikus) plébánoshiány: a korábbi kb. 3 ezer településből a terjeszkedő török elől a nép és papja is elfutott, s csak kb. 300 településen maradt plébános.
A török hódoltság idején az ország a törökök által elfoglalt területen döntően a török által eleinte üldözött, majd megtűrt ferences szerzetesek [Ordo Fratrum Minorum (OFM) – Kisebb Testvérek Rendje = ferencesek] végezték a lelkipásztori munkát. Miután gondját viselték/viselhették a rászorultaknak, a nép nevezte el őket "barátoknak".
Nyilván úgy is történhetett, ahogy Atya írta: olykor besegíthettek a plébánosnak."
Mihalik Béla Vilmos tovább folytatta:
"Balás István már felhívta rá a figyelmet, hogy a reformáció és a török hódítás következtében lebomló katolikus egyházi struktúra az újjászerveződés hosszú folyamatában nem volt képes elegendő számú papot állítani, így óriási szerep jutott a szerzetesrendeknek. A Hódoltságban alapvetően egy kettős struktúra alakult ki, amelyre a Miklós atya által is említett Molnár Antal hívta fel a figyelmet.A Hódoltság déli területein (pl. Temesvár, Belgrád, Bosznia) a Szentszék, azon belül is főként a Hitterjesztés Szent Kongregációja (Propaganda Fide) által szervezett és támogatott missziós struktúra működött, eleinte vegyesen jezsuita és ferences részvétellel, később már egyértelműen a bosnyák ferencesek vezetésével. (Molnár Antal: Katolikus missziók a hódolt Magyarországon, 1572–1647. Bp, 2002.)
Azonban nem csak a Hódoltság területén volt hasonló a helyzet. Olyan nagyobb és jelentős településeken, mint pl. Eperjes szabad királyi város, Szatmár vagy Nagybánya a 17. század végén, 18. század elején is a helyi jezsuita misszió, rezidencia vezetője (superior) volt az egri püspök, mint főpásztor által beiktatott, megerősített plébános. (Hasonlóan Kisszebenben, Szendrőn, Homonnán a ferencesek, Késmárkon, Tőketerebesen a pálosok, stb.) A dolog azért is különösen izgalmas, mert a jezsuita rendalkotmány kimondta, hogy a rend missziós tevékenysége miatt tilos jezsuita szerzetesnek plébániai szolgálatot ellátnia. Azonban a magyar struktúra olyan fokú paphiánnyal küszködött, hogy itt a rend ettől eltekintett. (Szilas László: Jezsuiták plébániai munkában Magyarországon a 16–18. században. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok - Regnum 17 (2005) 3-4. szám)
A világi pap és a szerzetes-plébánosokon kívül meg kell említeni még a licenciátusokat. Ők világi emberek voltak, akik a legközelebbi plébános felügyelete mellett bizonyos egyházi funkciókat gyakorolhattak, ezért világi prédikátoroknak is szokták őket nevezni. Bár az egyház nem minden szentség kiszolgáltatására adott nekik felhatalmazást, a nagy szükség miatt temettek, eskettek, kereszteltek, prédikációkat tartottak, oktatták a falvak lakosait a katekizmus alapján. A 17. század közepén az egri egyházmegye hódoltsági területén egy plébános alá akár 5-6 ilyen licenciátus is tartozhatott. A török kiűzését követően a licenciátusok intézménye lassanként megszűnt, a 18. század közepére fokozatosan eltűnt, ahogy a katolikus egyházszervezet ismét kiépült. (Dénesi Tamás: Licenciátusok a veszprémi egyházmegyében. In: Népi vallásosság a Kárpát-medencében 6. Szerk. S. Lackovits Emőke – Mészáros Veronika. Veszprém 2004. I.)
De számosan találkoztunk már azzal, hogy a bába részesítette a gyermeket szükségkeresztségben, vagy az iskolamester keresztelt. A bábákat a plébánosnak kötelező volt oktatásban részesíteni a megfelelő keresztelési formulákról, ezt zsinati határozatok írták elő. Az iskolamester pedig tulajdonképpen a licenciátus funkció továbbélése volt.
A 18. század elején van olyan adatom, hogy a korábbi licenciátus a plébánia létrejötte és a plébános beiktatása után iskolamesterként működött tovább. Az iskolamester még ekkor is kántorként, orgonistaként és sekrestyésként továbbra is részt vett a szentmise körüli szolgálatban, szombatonként pedig katekézist tartott a gyermekeknek, s sokszor írni-olvasni tudása miatt ő volt a falu jegyzője is! (E sok funkció ütközése miatt komoly problémák is keletkeztek.) De olyanra is találtam adatot, hogy harangozó keresztelt. (Mihalik Béla Vilmos: Felekezeti konfliktusok a poroszlói Tisza-tájon az 1730–1740-es években. In: Agria – Az Egri Vármúzeum Évkönyve XLVI (2010)
A lényeges még az, hogy a plébánosnak, ha hosszabb időre távol maradt egyházától, gondoskodnia kellett megfelelő helyettesről. Ez lehetett egy közeli község másik plébánosa, vagy egy szerzetes. Azonban nekik is kellett - elvileg - írásbeli engedély felsőbb egyházi szintről (elvileg püspöki vagy püspöki helynöki engedéllyel, de - bár forrásom nincs rá - meglátásom szerint a püspök delegálta ezt a jogot espereseknek is). Hasonló volt a helyzet az átmeneti időszakban két plébános között. Noha, ha egy plébános kinevezést kapott egy új településre, addig korábbi lelkipásztori-szolgálati helyén kellett maradnia "ügyvivőként", amíg az új meg nem érkezett. De adott esetben ilyenkor is van példa szerzetesek engedéllyel történő plébániai szolgálatára.
A másik jelenség, hogy a nép körében missziót végző szerzetesek a misszió idején szolgálatot láthattak el a plébánián, akkor is, ha volt ott plébános. Ez nem feltétlenül jelentett anyakönyvi cselekményt, akár egy szentmise tartása is ide tartozott. Azonban ehhez is feltétlenül felsőbb egyházi jóváhagyásra volt szükség. A 18. századi eleji zsinatok és egyházmegyei statútumok folyamatosan megismétlik azt a rendelkezést, miszerint a plébános körültekintően vizsgálja meg, hogy az adott szerzetes, pap rendelkezik-e a megfelelő jogosítványokkal, engedélyekkel lelkipásztori működésre, szentségek kiszolgáltatására, nehogy eretnek, oda nem illő, botrányos cselekedet történjék."
A fenti három szerző leveleit idézve összeállította: : Lévay Béla 2012-12-03
A Hódoltság északi területein a magyar katolikus hierarchia támogatta missziók tevékenykedtek. Ebben, bár óriási szerepük volt a ferenceseknek is (pl. Szeged, Gyöngyös), alapvetően a jezsuiták missziós állomásaira támaszkodtak (Pécs, Andocs, Gyöngyös, rövid ideig Kecskemét). Azonban egyes magyar püspökök törekedtek arra is, hogy bár a Magyar Királyság területein is híján voltak elegendő számú papnak, a Hódoltság jelentősebb településein biztosítsanak világi pap-plébánost is. Ezért volt az egri egyházmegyében pl. Gyöngyösön (a jezsuiták és ferencesek mellett!), Jászberényben a 17. század második felében szinte mindvégig plébános. De a ma már az olyan kevéssé jelentős településen, mint Hort is volt plébános (Király Mihály), aki bár a Hódoltságban élt és tevékenykedett, az egri káptalannak is tagja lett. (Molnár Antal: Mezőváros és katolicizmus. Bp., 2005.)