Tacitus: Germania

TACITUS ÖSSZES MŰVEI
FORDÍTOTTA BORZSÁK ISTVÁN
GERMANIA

 (1.) Germania egészét a galloktól, raetusoktól és pannonoktól a Rhenus és a Danuvius folyó, a szarmatáktól és a dákoktól a kölcsönös félelem, vagy hegyek választják el; egyebütt - széles földnyelveket és hatalmas kiterjedésű szigeteket fogva közre - az óceán veszi körül; néhány törzs és király, kiket a háború tárt fel, csak nemrég vált ismertté. A Rhenus, mely a Raeti Alpok megközelíthetetlen és meredek csúcsán ered, enyhén nyugat felé kanyarodva az Északi-óceánba vegyül. A Danuvius az Abnoba-hegység lankás és szelíden emelkedő vonulatáról tör elő és több nép földjét járja végig, míg végül hat mederben a Pontusi-tengerbe ömlik; a hetedik ág mocsarakba vész.

(2.) Véleményem szerint a germánok őslakosok, oda vándorolt vagy befogadott törzsekkel egyáltalán nem keveredtek, mivel egykor nem is szárazföldön, hanem hajóhaddal érkeztek azok, akik lakóhelyet akartak cserélni, azon túl pedig a mérhetetlen és - hogy úgy mondjam - ellenszegülő óceánt ritkán keresik fel a mi világunk felől hajókkal. Ki az továbbá, aki - nem szólva az ijesztő és ismeretlen tenger veszélyeiről - Asiát, Africát vagy Italiát odahagyván, Germaniába igyekeznék, erre a kietlen, zord éghajlatú, műveletlenségének látványával elszomorító vidékre, ha az nem hazája?

Régi énekeikben - ez náluk az emlékezésnek és az évkönyveknek egyetlen fajtája, - Tuistót, a földszülte istent ünneplik. Ennek fiát, Mannust, népük ősének és alapítójának tartják, Mannusnak pedig három fiút tulajdonítanak, akikről az óceánhoz legközelebb lakókat ingaevonoknak, a közbülsőket herminonoknak, a többit istaevonoknak nevezik. Némelyek - már amint ezt a régiség meg is engedi, - azt állítják, hogy több fia volt az istennek, és több megjelölése a népnek: marsusok, gambriviusok, suebek, vandálok, s mindezek igazi és ősi nevek. Egyébként a "Germania" név új keletű, és nemrég alkalmazzák, mivel annak idején azokat nevezték germánoknak, akik elsőnek kelvén át a Rhenuson, elűzték a gallokat, és akik most tungereknek mondják magukat: így egyetlen törzsnek a neve, nem a népé, vált lassan általánossá, oly módon, hogy valamennyiüket először a leigázottak nevezték el félelmükben a hódítóról germánoknak, majd ők maguk is, miután már megtalálták a nevet.

(3.) Azt beszélik, járt náluk Hercules is, és őt, a legelső hőst éneklik, mikor harcba vonulnak. Vannak olyan énekeik is, melyeknek megszólaltatásával, az úgynevezett barditus-szal feltüzelik a harci bátorságot, és az eljövendő csata szerencséjét az ének hangzásából jósolják meg: mert rémületet keltenek vagy megrémülnek, aszerint, ahogy a hadrend felzúgott; úgy gondolják, hogy nem is hang az, hanem a férfierő összecsendülése. Arra törekszenek elsősorban, hogy zord legyen az ének és tompa a morajlás: szájuk elé tartják tehát pajzsukat, hogy a visszaverődő hang minél öblösebben és fenyegetőbben dagadjon. Egyébként némelyek úgy vélik, hogy ama hosszú és mesés kalandozás során Ulixes is erre az óceánra sodródott és megjárta Germania földjét, s hogy a Rhenus partján fekvő és ma is lakott Asciburgiumot ő alapította és nevezte el, sőt állítólag még egy Ulixestől szentelt és atyjának, Laertesnek a nevével ellátott oltárt is találtak valamikor ugyanazon a helyen, és Germania s Raetia határán mindmáig állnak bizonyos, görög betűkkel telerótt síremlékek. Nincs szándékomban ezt érvekkel erősítgetni vagy cáfolni: tetszése szerint tartsa ki-ki hihetetlennek vagy hihetőnek.

(4.) Én magam azok véleményéhez csatlakozom, akiknek megítélése szerint Germania népei nem házasodtak össze más törzsekkel, így érintetlenül megmaradtak sajátos és tiszta, csak önmagához hasonló nemzetnek. Innen van az is, hogy - bármily nagy a lakosság száma, - mindnyájan egyforma testalkatúak: vad és kék a szemük, vöröses a hajuk, testük megtermett, de csak közelharcban erős; a munkát és a fáradságot már nem bírják úgy, a szomjúságot s a hőséget alig tudják elviselni, a hideget és az éhezést ellenben az éghajlati és talajviszonyok következtében megszokták.

(5.) Földje látszatra bizonyos eltéréseket mutat, általában mégis vagy borzasztó erdőségek, vagy rút mocsarak borítják; nedvesebb Gallia, szelesebb Noricum és Pannonia felé; a gabonát megtermi, a gyümölcsfáknak nem kedvez, jószágban gazdag, de a legtöbb állat satnya. Még a szarvasmarha is nélkülözi sajátos díszét vagy homloka ékességét; számuknak örülnek, ez egyedüli és legkedvesebb kincsük. Az ezüstöt és aranyat kedvezésből-e, vagy haragjukban tagadták meg tőlük az istenek, nem tudom. Mégsem merném biztosan állítani, hogy Germaniában egyetlen ér sem terem ezüstöt vagy aranyat: hiszen ki kutatta? Birtoklására és használatára nem törekednek különösebben. De azért látni náluk ezüstedényeket, melyeket követeknek és főembereknek ajándékba adnak, ám ezeket éppúgy nem becsülik, mintha agyagból volnának; bár a hozzánk legközelebb élők a kereskedelmi érintkezés miatt becsben tartják az aranyat és az ezüstöt, s pénzünk bizonyos fajtáit ismerik, sőt válogatnak is köztük: a bentebb lakók egyszerűbb és régiesebb módon cserekereskedelmet folytatnak. A régi és jó ideje ismert pénzt fogadják el, a rovátkoltat s a kettős fogattal díszítettet. Az ezüstöt szívesebben veszik, mint az aranyat, nem egyéni kedvtelésből, hanem mivel a közönséges, sőt hitvány árukkal kereskedők könnyebben használhatják a nagy tömeg ezüstpénzt.

(6.) Még vasuk sincs valami sok, amint fegyverzetükből következtetni lehet. Ritkán használnak kardot vagy hosszabb lándzsát; gerelyt - vagy az ő nyelvükön: frameá-t - hordanak, melynek csak keskeny és rövid hegye van vasból, de az olyan éles és oly ügyesen kezelhető, hogy egyazon fegyverrel, amint a szükség kívánja, közelről is, távolból is tudnak harcolni. Még a lovas is beéri pajzzsal és frameával, a gyalogok meztelen felsőtesttel vagy könnyű katonai köpenyben hajítófegyvereket is dobálnak, mégpedig egy-egy ember többet, és mérhetetlen messzire hajítják. Senki sem fitogtatja felszerelését; csak a pajzsokat különböztetik meg válogatott színekkel. Kevesüknek van páncélja, alig egynek-kettőnek fém- vagy bőrsisakja. A lovak sem termetükkel, sem gyorsaságukkal nem tűnnek ki. De nem is idomítják őket különféle fordulatokra, ahogy nálunk szokás: egyenesen előre, vagy egyetlen kanyarodással jobb felől hajtják meg őket, úgy zárván a kört, hogy egyik se maradjon le. Mindent egybevéve a gyalogság nagyobb erőt képvisel. Éppen ezért vegyesen harcolnak, hiszen kellőképpen megfelelnek a lovascsata kívánalmainak is a fürge gyalogosok, akiket valamennyi fiatal közül válogatnak ki és a csatarend előtt állítanak fel. Meg van határozva a számuk is: százan-százan vannak egy járásból, éppen erről nevezik is őket maguk között századoknak, és ami eleinte puszta szám volt, az ma már név és tisztesség. A csatarend ékekben áll össze. Meghátrálni a kijelölt helyről, ha ismét támadás lesz belőle, fortélynak, nem félelemnek számít. Bajtársaik testét még kétes kimenetelű csatákban is kimentik. A pajzs elhagyása a legsúlyosabb gyalázat, és az így becstelenné vált férfi sem áldozaton, sem tanácskozáson nem vehet részt, amiért is sokan, kik túlélték a háborút, kötéllel vetettek véget gyalázatuknak.

(7.) Királyokat a nemes származás, vezéreket a vitézség alapján választanak. De a királyoknak sem korlátlan vagy tetszés szerinti a hatalmuk, és a vezérek is - ha tettre készek, ha kitűnnek, ha élen járnak a harcban, - inkább példamutatásuk, mint hatalmuk miatt élveznek különös tiszteletet. Egyébként fenyíteni, megkötözni, de még megütni is csak a papoknak szabad, nekik sem büntetésként vagy a vezér parancsára, hanem mintegy az isten rendelkezéséből, aki - hitük szerint - ott áll a harcolók mellett, s éppen ezért képmásait és a szent ligetekből előhozott bizonyos ábrázolásokat magukkal viszik a csatába. És ami a bátorságnak legfőbb serkentője: nem esetleges, nem véletlen csoportosulás alakítja az osztagot vagy éket, hanem a családi és rokoni kapcsolat, így közvetlen közelben vannak legdrágább zálogaik, ahonnan hallani az asszonyok jajveszékelését, hallani a kisdedek sírását. Kinek-kinek ők a legszentebb tanúk, ők a leghatásosabb dicsérők; anyjukhoz, feleségükhöz mennek sebeikkel, és az asszonyok nem félnek megszámlálni vagy megvizsgálni a vágásokat, s étellel látják el és buzdítják a harcolókat.

(8.) A hagyomány szerint akárhány, helyéből már kivetett és megingó csatasort az asszonyok állítottak helyre állhatatos kérlelésükkel, keblük feltárásával és a fenyegető fogság mutatásával. Ettől - asszonyaikra való tekintettel - még sokkal elviselhetetlenebbül tartanak, olyannyira, hogy hathatósabban kötelezhetők le azok a törzsek, amelyektől előkelő leányokat is szednek túszként. Sőt úgy vélik, még valami jövőbe látó szent képesség is lakozik a nőkben, és ezért tanácsaikat nem vetik meg, kinyilatkoztatásaikat nem hanyagolják el. Láthattuk az isteni Vespasianus uralkodása alatt, hogy Veledát hosszú ideig sokan istenségnek tartották; de régebben is Albrunát és több más nőt vallásos tisztelettel vettek körül, nem hízelgésből, és nem is mintha istennőkké akarták volna őket magasztosítani.

(9.) Az istenek közül leginkább Mercuriust tisztelik: bizonyos napokon emberáldozatot is mutatnak be neki vallási törvényük szerint. Herculest és Marsot kijelölt állatokkal engesztelik. A suebusok egy része Isisnek is áldoz: nem sikerült felderítenem, mi az oka és eredete ennek az idegen kultusznak, csak annyit, hogy a liburniai hajó módjára alkotott istenszobor a szokás idegenből bevitt voltára utal. Egyébként az égiek nagyságával összeegyeztethetetlennek tartják, hogy az isteneket falak közé zárják, vagy akármilyen emberi vonások hasonlatosságára formálják: ligeteket és berkeket tisztelnek, mint szent helyeket, és istenek nevével nevezik azt a titokzatosságot, amelyet csak áhítatban látnak.

(10.) Az előjeleket és a jóslatokat a legnagyobb mértékben figyelemre méltatják. A jóslatkérés gyakorlata egyszerű. Egy gyümölcstermő fáról levágott ágat vesszőkre darabolnak, a vesszőket pedig bizonyos jelekkel megkülönböztetvén, vaktában és találomra egy fehér vászondarabra szórják. Ezután, ha közügyben kérnek tanácsot, a törzs papja, ha pedig magánügyben, maga a családfő imádkozik az istenekhez s az égre tekintve háromszor vesz fel egyet-egyet, majd a felvett vesszőket az előzőleg beléjük vésett jel szerint értelmezi. Ha a jelek tiltást fejeznek ki, abban az ügyben aznap már nem kérnek jóslatot, ám ha engedélyt, akkor még az előjelektől is hitelesítést várnak. Az itt is ismeretes, hogy a madarak hangjából és röptéből útmutatást lehet kérni; sajátos szokása e népnek a lovaktól remélt jövendölések és figyelmeztetések kipuhatolása. Ezek a köztulajdonban levő lovak az említett ligetekben és berkekben legelésznek: színük fehér, bármiféle embernek végzett munkától érintetlenek; ilyenkor egy szent kocsi elé fogják őket, a törzs papja és királya vagy fejedelme a nyomukba szegődik, s nyerítésüket és fújásukat figyeli. Egyetlen más előjelnek sincs nagyobb hitele, nemcsak a nép, hanem az előkelők, a papok szemében sem, mert önmagukat az istenek szolgáinak, a lovakat pedig az isteni tervek tudóinak tartják. Van még egy másik fajtája is az előjelek megfigyelésének: ezzel a súlyos háborúk kimenetelét szokták tudakolni. Abból a törzsből, amellyel háborúskodnak, valahogy foglyot ejtenek, és párviadalra kényszerítik kiválasztott honfitársukkal - mindkettejüket hazai fegyverzetben: ennek vagy annak a győzelmét előzetes döntésnek fogják fel.

(11.) Kisebb ügyekben a főemberek tanácskoznak, a nagyobbakban mindnyájan, de úgy, hogy a főemberek előzőleg megtárgyalják a nép előtt eldöntendő dolgokat is. Ha valami váratlan és hirtelen esemény közbe nem jön, meghatározott napokon gyűlnek össze, újholdkor vagy holdtöltekor, mert azt hiszik, ilyenkor a legkedvezőbb megkezdeni az ügyek intézését. Nem is a napok számát tartják nyilván, mint mi, hanem az éjszakákét. Így tűznek ki határnapokat, így állapodnak meg időpontokban: szerintük az éjszaka vonja maga után a nappalt. Szabadságukból fakad az a hiba, hogy nem egyszerre és nem is mintegy parancsszóra gyűlnek össze, hanem még a második és a harmadik nap is kárba vész az összeszállingózók késlekedése miatt. Amikor a tömegnek úgy tetszik, összeülnek, mégpedig fegyveresen. A papok, akiknek ilyenkor a fegyelmezésre is joguk van, csendet parancsolnak. Ezután meghallgatják a királyt, vagy az idős, előkelő származású, hadi érdemekkel vagy ékesszólással rendelkező főembereket: inkább tanácsbeli kezdeményezés címén, semmint parancsolás jogán. Ha nem tetszik a vélemény, zajongással utasítják vissza, de ha tetszik, összeverik frameáikat: az egyetértés legmegtisztelőbb fajtája a fegyverekkel való helyeslés.

(12.) Lehet a tanács előtt vádat is emelni és főbenjáró ügyet is előterjeszteni. A büntetést a bűnnek megfelelően szabják ki: az árulókat és szökevényeket fára akasztják, a gyávákat, harcban resteket és a fajtalankodókat iszapos mocsárba süllyesztik és még rőzsét is dobálnak rájuk. A kétfajta halálbüntetésnek az a rendeltetése, hogy a büntettet a megtorlással mintegy nyilvánosság elé tárják, a gyalázatot pedig elrejtsék. De a csekélyebb vétségeket is mérték szerint büntetik: akikre rábizonyul, lovaik és jószágaik bizonyos számával bűnhődnek. A bírság egy részét a király vagy a közösség, más részét pedig a sértett fél vagy a rokonság kapja. Ugyanezeken a gyűléseken választják a főembereket is, akik járásonként és falvanként igazságot szolgáltatnak: mindegyiküknek száz-száz kísérője van a népből tanácsadóként, egyszersmind tekintélyük öregbítésére.

(13.) De minden dolgot, a közösségre tartozót csakúgy, mint magánügyet, fegyveresen intéznek. Ám fegyvert csak az szokott ölteni, akit a közösség már megfelelőnek ítélt. Ilyenkor a gyűlés színe előtt vagy valamelyik főember, vagy az apa, vagy a rokonok pajzzsal és frameával ékesítik az ifjút: ez náluk a toga, ez az ifjúság első megtiszteltetése; eddig a családi otthon tagjai voltak, ezután a közösségéi. A kiemelkedően nemes származás vagy az ősök nagy érdemei az ifjaknak is biztosítják a főembernek kijáró méltóságot; a többiek azokhoz csatlakoznak, akik megemberesedtek és már előbb bebizonyították derekasságukat. Nem is szégyen a kísérők között mutatkozni. Sőt még fokozatok is vannak a kísérői tisztségben annak ítélete szerint, akihez szegődnek, és ugyancsak vetélkednek mind a kísérők, hogy melyiküknek jut a főembernél az első hely, mind pedig a főemberek, hogy melyiküknek van legtöbb és legbátrabb kísérője. Ez a méltóság, ez az erő - hogy mindig válogatott ifjakból álló nagy csoport veszi őket körül, - békében dísz, háborúban oltalom. És kinek-kinek nem csupán a maga törzsében, hanem a szomszédos népek előtt is az ad hírnevet, az dicsőséget, ha kíséretének számával és bátorságával kitűnik, mert követségek keresik fel és ajándékokkal tisztelik meg őket, és puszta hírükkel akárhányszor szinte háborúkat döntenek el.

(14.) Ha egyszer csatára kerül a sor, szégyen a főemberre, ha vitézségben alulmarad, szégyen a kíséretre, ha kevésbé vitéz a főembernél. És végképp, egész életre szóló becstelenség és gyalázat a főembert túlélvén megtérni a csatából: őt védeni, oltalmazni, a maguk vitézi tetteit is az ő dicsőségének tulajdonítani - legszentebb esküjük. A főemberek a győzelemért harcolnak, a kísérők a főemberért. Ha a közösség, amelyben születtek, hosszú békében és tétlenségben tesped, a legtöbb nemesifjú önként keresi fel azokat a törzseket, melyek akkor valamilyen háborút viselnek, mert nem is kedveli ez a nép a nyugalmat, meg könnyebben is szereznek hírnevet veszedelmek között, s nagy kíséretet is csak erővel s háborúval lehet megtartani, mivel megkövetelik főemberük bőkezűségétől azt a bizonyos harci paripát, a véres és győzelmet hozó frameát; a lakomák és az egyszerű, de bőséges étkek ugyanis zsoldszámba mennek. Bőkezűségük anyagi alapját háborúval és rablással teremtik elő. Arra, hogy földet szántsanak, vagy kivárják a termést, nem is vennéd rá őket oly könnyen, mint arra, hogy kihívják az ellenséget és sebeket szerezzenek; sőt a restség és tehetetlenség jelének ítélik verejtékkel szerezni meg azt, amit vérrel megvehetnek.

(15.) Amikor nem háborúznak, sokszor vadászattal, de még inkább semmittevéssel töltik az időt, alvásnak s evésnek adják magukat; épp a legbátrabbak és legharciasabbak mit sem tesznek, rábízzák a ház és az otthon és a földek gondját az asszonyokra, öregekre és a család leggyengébb tagjaira; ők maguk tunyálkodnak, ami furcsa kettőssége természetüknek, hogy tudniillik ugyanazok az emberek ennyire szeretik a tétlenséget és gyűlölik a nyugalmat. Szokás e törzseknél, hogy önként és egyénileg állatot vagy gabonát ajándékoznak a főembereknek, ami - bár megtisztelésként fogadják, - a szükségletek kielégítéséhez is hozzájárul. Kiváltképpen örvendeznek a szomszédos népek ajándékainak, melyeket nemcsak egyének küldenek, hanem a közösség is: válogatott lovakat, pompás fegyvereket, kitüntetéseket s nyakláncokat; már pénz elfogadására is megtanítottuk őket.

(16.) A germánok népei nem laknak városokban, ez eléggé ismert dolog, de még csak azt sem tűrik, hogy lakóhelyeik érintkezzenek. Egymástól elkülönülve, szétszórtan élnek, ahol egy forrás, ahol egy mező, ahol egy liget megtetszett nekik. Falvakat építenek, de nem a nálunk szokásos módon, hogy a házak kapcsolódjanak és érintkezzenek: ki-ki térséggel veszi körül otthonát, akár hogy így védekezzenek a tűzesetek ellen, akár mert járatlanok az építkezésben. Még kőanyagot vagy téglát sem használnak: faragatlan fát alkalmaznak mindenhez, tekintet nélkül a látszatra vagy a tetszetős külsőre. Némely helyeket gondosabban kennek be oly tiszta és csillogó földdel, hogy az a festést és színes vonalkázást utánozza. Föld alatti vermeket is szoktak ásni és ezekre felülről sok trágyát raknak, téli menedékül és tárolóhelyül a termésnek, mivel a fagyok keménységét az ilyen helyek enyhítik, és ha bármikor ellenség jön, azt pusztítja, ami szem előtt van, az pedig, amit elástak, észrevétlen marad, vagy éppen azáltal téveszti meg az ellenséget, hogy keresni kell.

(17.) Mindnyájan köpenyt viselnek, amelyet tűvel vagy tű híján tüskével fognak össze: egyébként naphosszat ruhátlanul vannak az égő tűzhely mellett. A legvagyonosabbakat ruhájuk különbözteti meg: nem bőre szabott, mint a szarmatáké és a parthusoké, hanem feszes és az egyes tagokat kiemelő. Vadállatbőrt is hordanak - a folyóparthoz legközelebb lakók hanyagul, a távolabbiak választékosabban -, mivel a kereskedők nem visznek hozzájuk finom ruhákat. A kiszemelt vadakat megnyúzzák, bundájukra olyan állatok foltos irhadarabjait varrják, melyeket a külső óceán és az ismeretlen tenger szül. És nem más a női viselet sem, mint a férfiaké, csak éppen a nők inkább vászonruhát öltenek, vörös csíkkal tarkítják és ruhájuk felső részét nem nyújtják ujjassá, tehát csupaszon hagyják alsó- és felső karjukat, de még mellük egy része is fedetlen.

(18.) Mégis szigorúak itt a házasságok, és erkölcseiket egyetlen ponton sem lehetne inkább dicsérni. Mert majdnem egyedüliek a barbárok között, akik egy feleséggel beérik, kivéve nagyon keveseket, de azok sem a gyönyör kedvéért, hanem mert előkelőségük miatt sokan környékezik meg őket házassági ajánlattal. Hozományt nem a feleség ajánl fel a férjnek, hanem a feleségnek a férj. Ilyenkor ott vannak a szülők és rokonok, és jóváhagyják az ajándékokat; nem asszonyi csecsebecsének és nem a fiatal menyecske cicomázására szolgáló ajándékokat, hanem marhát és felkantározott lovat és pajzsot, dárdával s karddal. Ilyen ajándékok ellenében veszik át az asszonyt, és viszonzásul az is valamilyen fegyvert visz magával férjének: ez a legerősebb kötelék, ezek a titkos szertartások, ezek a házasságkötés istenei, vélik. Hogy az asszonynak ne jusson eszébe, hogy kívül maradhat a vitézi gondon és háborús eshetőségeken, már a házasélet megkezdését kísérő szertartásokon figyelmeztetik: társnak szegődik a fáradalmakban s a veszedelmekben; ugyanazt kell békében, ugyanazt háborúban tűrnie és mernie; ezt jelzik a befogott ökrök, ezt a felkantározott ló, ezt az ajándékozott fegyverek. Így kell élnie, így kell halnia: amit most átvesz, sértetlenül és méltóképpen adja tovább gyermekeinek, aztán menyei vegyék át, majd ismét származtassák át az unokákra.

(19.) Tehát jól védett szemérmességben élnek, a látványosságok csábításai, a lakomák bujtogatásai nem rontották meg őket. A titkos levelezést a férfiak éppen úgy nem ismerik, mint a nők. A lakosság nagy számához képest fölöttébb kevés a házasságtörés; büntetése azonnali és a férjre bízva: levágja az asszony haját, a csupasz nőt rokonainak szeme láttára űzi ki a házból és az egész falun végigkorbácsolja. Mert a szemérem áruba bocsátására nincs mentség: sem szépségével, sem fiatalságával, sem gazdagságával nem fog férjet találni. Mert ott senki a vétkeken nem mosolyog, és a csábítást vagy elcsábíttatást nem nevezik korjelenségnek. Még jobban élnek azok a közösségek, amelyekben csak hajadonok mennek férjhez, és ahol az asszonnyá válás reménye s vágya csak egyszer teljesedik be. Így egyetlen férjet kapnak, amiképpen egyetlen testet s egyetlen életet, hogy ne is gondoljanak többre, vágyakozásuk ne terjedjen tovább, és szinte ne is férjüket, hanem a házasságot szeressék. A gyermekek számának korlátozását vagy egyetlen megszületettnek a megölését is gyalázatnak tartják; többet érnek itt a jó erkölcsök, mint másutt a jó törvények.

(20.) Minden házban csupaszon és piszkosan nőnek fel ilyen tagbaszakadttá, kiknek testalkatát csodálva nézzük. Mindegyiküket tulajdon anyja szoptatja, s nem cselédekre vagy dajkákra bízzák őket. Az urat és szolgát semmiféle nevelési kényeztetésről meg nem különböztetnéd: ugyanúgy barmok között, ugyanúgy a földön cseperednek fel, míg csak a kor külön nem választja a szabadon születetteket, az érdem pedig a magáénak nem ismeri el őket. Az ifjak későn ismerkednek meg a szerelemmel, éppen ezért kimeríthetetlen férfierejük. A leányokat sem siettetik; ugyanolyan fiatalok, ugyanolyan nyúlánkok; mint egyenlő társak, éretten lépnek nászra, és fiaikban a szülők ereje éled újra. A nővérek gyermekeit egyformán megbecsüli nagybátyjuk és apjuk. Némelyek szentebbnek és szorosabbnak is vélik ezt a vérségi kapcsolatot, és amikor kezest szednek, inkább ilyeneket követelnek, mintha így erősebben kézben tartanák a lelket és kiterjedtebben a családot. Mégis kinek-kinek saját gyermekei az örökösei és utódai, mégpedig végrendelet nélkül. Ha gyermek nincs, birtoklás tekintetében legközelebb a fivérek, apai, majd anyai nagybátyák jönnek számításba. Minél több a rokon, minél népesebb a sógorság, annál kedvesebb az öregkor, és a gyermektelenségnek semmiféle jutalma nincs.

(21.) Szükségképpen vállalniuk kell az apa vagy a rokon ellenségeskedéseit is, barátságait is, de nem maradnak engesztelhetetlenek; mert még az emberölést is meg lehet váltani bizonyos számú szarvasmarhával és aprójószággal, s a jóvátételt az egész család veszi át, hasznára a köznek, mivel veszedelmesebb az ellenségeskedés, ha szabadsággal jár együtt. 
Nincs még egy nép, amely féktelenebbül hódolna a társas együttlétnek és a vendégeskedésnek. Szerintük isten ellen való vétek bárki halandót be nem fogadni a házba; ki-ki vagyoni helyzete szerint készített étellel fogadja az idegent. Ha elfogyott, az iménti vendéglátó másik vendéglátó hajlékot mutat, és oda is kísér: a legközelebbi házat keresi fel, minden hívás nélkül. De ez nem is fontos: ugyanolyan szívélyességgel fogadják őket. Ismerős és ismeretlen között vendégjog tekintetében senki sem tesz különbséget. Szokás a távozó vendég kérését teljesíteni, és fordítva: ugyanilyen könnyen kérnek is tőle. Örülnek az ajándéknak, de nem számítják fel, amit adtak, és azért sem éreznek lekötelezettséget, amit kapnak.

(22.) Amint felébrednek a többnyire délig elhúzódó alvásból, tüstént megmosakodnak, általában meleg vízzel, mint olyan nép, amelynél igen sokáig tart a tél. Mosdás után evéshez látnak: mindenkinek megvan a helye és kinek-kinek a maga asztala. Ezután a dolgukra mennek, vagy ugyanolyan gyakran lakomázni, mégpedig fegyveresen. Senkire sem szégyen éjjel-nappal egyfolytában inni. Az italos emberek közt gyakori civódásokat ritkán intézik el szóváltással, gyakrabban gyilkos sebekkel. De az ellenségek összebékítéséről, rokoni kapcsolatok létesítéséről és fejedelmek választásáról, végezetül a béke és a háború dolgáról is többnyire lakomán tanácskoznak, mivel meggyőződésük, hogy soha máskor nem nyílik meg jobban a lélek őszinte gondolatokra s nem hevül fel nagyokra. Ez a nép nem csalárd és nem ravaszkodó, a szabados tréfálkozás közepette feltárja szíve titkait, így mindnyájan leplezetlenül és nyíltan gondolkoznak. Másnap újból megtárgyalnak mindent, és üdvös mindkét időpont megválasztása: mérlegelnek, mikor nem tudnak színlelni, határoznak, mikor nem tévedhetnek.

(23.) Italuk árpa- vagy rozslé, melyet holmi borfélévé erjesztenek, a parthoz legközelebb élők bort is vásárolnak. Ételeik egyszerűek: erdei gyümölcs, friss vad vagy aludttej; költséges felkészülés nélkül, ínycsiklandozó fűszerek nélkül verik el éhüket. A szomjúsággal szemben nem ilyen mértékletesek. Ha kezük ügyébe adván, amennyit megkívánnak, kiszolgálod részeges kedvüket, nem kevésbé könnyen győzik le őket hibáik, mint a fegyverek.

(24.) Látványosságuk egyfajta és minden összejövetelen ugyanaz: csupasz ifjak, akiknek ez játék, táncolva kardok és meredező dárdák közé vetik magukat. A gyakorlat szerezte meg az ügyességet, az ügyesség a tetszetősséget, mégsem kereset vagy díjazás a cél: bármennyire merész is a féktelen játék, jutalma a nézők gyönyörködése. A kockázást - és ezen csodálkozhatnánk! - józanul, mint komoly dolgot művelik és oly elvakultan nyernek vagy veszítenek, hogy mikor már mindenük kifogyott, a legutolsó dobással szabadságukról és testükről döntenek. A vesztes önként szolgaságot vállal: még ha fiatalabb, még ha erősebb is, eltűri, hogy megkötözzék és eladják. Ennyire megmakacsolják magukat ily fonák dologban; ők maguk hűségnek mondják. Az így szerzett rabszolgákat kereskedők útján továbbadják, hogy magukat is mentesítsék győzelmük szégyenétől.

(25.) Egyébként a rabszolgákat nem a mi szokásunk szerint foglalkoztatják, kijelölvén a ház népén belül a tennivalókat: ki-ki önállóan irányítja a maga háztartását, a maga otthonát. Az úr bizonyos mennyiségű gabonát vagy jószágot, vagy ruhaanyagot ró ki rá, mintegy bérlőjére, és a rabszolga eddig engedelmeskedik: a többi házi munkát az asszony és a gyermekek látják el. A rabszolgát ritkán korbácsolják meg, verik bilincsbe és fenyítik kényszermunkával: meg szokták ölni, nem fegyelmezés végett és szigorúságból, hanem felindulásból és haragjukban, mint az ellenséget: csakhogy ezt büntetlenül tehetik. A felszabadítottak nem sokkal állnak a rabszolgák fölött; ritkán van bármi súlyuk a házban, soha a közösségben, kivéve természetesen azokat a törzseket, amelyek királyi hatalom alatt élnek. Ezeknél ugyanis mind a szabad születésűek, mind a nemesek fölé hágnak: a többinél a felszabadítottak egyenlőtlen helyzete a szabadság bizonyítéka.

(26.) A pénzügyleteket és uzsorakamatot nem ismerik, s éppen ezért jobban is megtartják e tilalmat, mintha ki volna mondva. A földeket a lakosok számának megfelelően a közösség veszi birtokba, majd egymás között rang szerint felosztják. A mezőségek kiterjedése könnyűvé teszi a felosztást. A szántót évenként változtatják, és még marad is föld. Mert nem versengenek a termékeny és tágas határral, hogy gyümölcsöt telepítsenek és réteket hasítsanak ki és kertet öntözzenek: csak a vetést parancsolják rá a földre. Ezért még az évet sem ugyanannyi szakaszra tagolják: a télnek, tavasznak és nyárnak van jelentése és megjelölése, az ősz neve és javai egyaránt ismeretlenek.

(27.) A temetkezés mentes minden fényűzéstől: csak arra ügyelnek, hogy a híres férfiak holttestét meghatározott fákkal égessék el. A máglyarakást sem ruhákkal, sem illatszerekkel nem tetézik: kinek-kinek a fegyvereit, némelyek máglyatüzére a lovát is ráteszik. A sírhalmot gyep magasítja; a magasba törő és megmunkált emlékművek adta megtiszteltetést megvetik, mint ami teherként nehezedik az elhunytra. A jajveszékelést és a könnyezést gyorsan, a gyászt és a szomorúságot lassan hagyják abba. Asszonyoknak gyászolni illik, férfiaknak emlékezni. 
Ez az, amit általánosságban valamennyi germán eredetéről és szokásaikról megtudtunk; most az egyes törzsek intézményeit és rítusait fogom tárgyalni, mennyiben különböznek egymástól, és azt, hogy mely törzsek vándoroltak Germaniából Galliába.

(28.) A gallok hatalma, mint legtekintélyesebb forrásunk, az isteni Iulius írja, egykor erősebb volt, ezért elhihető, hogy gallok is keltek át Germaniába. Mert ugyan mennyiben akadályozhatta meg a folyó, hogy bármely törzs, ha megerősödött, elfoglalja és felcserélje a még gazdátlan és semmiféle királyi hatalommal el nem határolt területeket? Tehát a Hercyniai-erdő, a Rhenus és a Majna folyó közti területet a helvétek, a távolabbiakat a boiok foglalták el; mind a kettő gall törzs. Máig fennmaradt a Boihaemum név, és bár lakosai megváltoztak, jelzi a hely régi emlékezetét. De hogy az araviscusok vándoroltak-e Pannoniába az osusok germán törzse mellől, vagy az osusok az araviscusok mellől Germaniába - hiszen máig azonos a nyelvük, azonosak intézményeik, szokásaik -, bizonytalan, mivel valamikor az egyforma szükség és szabadság közepette ugyanaz volt mindkét parton a jó s a rossz. A treverek és nerviusok buzgón igénylik maguknak a germán eredetet, mintha e vér szerinti dicsőség birtokában elkülönülhetnének a gallok hasonlóságától és tehetetlenségétől. A tulajdonképpeni Rhenus-partot kétségtelenül germán népek lakják: vangionok, tribocusok, nemesek. Az ubiusok sem szégyenlik eredetüket, bár érdemeik miatt római colonia rangjára emelkedtek, és alapítójuk nevéről szívesebben mondják magukat "agrippinensisieknek": régen átkeltek, és kipróbált hűségük bizonyságául közvetlenül a Rhenus bal partján kaptak telephelyet, hogy őrködjenek, nem, hogy őket kelljen őrizni.

(29.) Mindeme törzsek közül a vitézségben legkiválóbb batavusok nem is annyira a parton laknak, mint inkább a Rhenus egy szigetén: egykor a chattusok népéhez tartoztak, de belső meghasonlás következtében ezekre a helyekre telepedtek át, hogy itt a római birodalom részévé váljanak. Ma is becsülik és a régi szövetségest megillető kiváltságokkal tisztelik meg e törzset, mert sem adóval meg nem alázzák, sem adóbérlő nem sanyargatja őket, mentesek a terhektől és hozzájárulásoktól, és csak harctéri igénybevételre tartalékolják, támadó és védő fegyverként háború idejére teszik félre őket. Ugyanilyen engedelmességi viszonyban él a mattiacusok törzse is, mert a római nép nagysága a birodalom tiszteletét túlvitte a Rhenuson és túl a régi határokon. Tehát az ő partjukon élnek, ott vonul határuk, de szívükben s lelkükben velünk együtt vannak, egyebekben hasonlóan a batavusokhoz, csak éppen országuk földje és éghajlata következtében hevesebb természetűek. 
Nem számítanám Germania népei közé, bár a Rhenuson s a Danuviuson túl telepedtek meg, az úgynevezett decumates agri megművelőit: a legkönnyelműbb és szegénységük folytán merész gallok foglalták el ezt a kétes birtoklású földet; majd a határ megvonása s az őrállomások előretolása óta mint a birodalom kiszögellését és a provincia részét tartják őket számon.

(30.) Ezeken túl a Hercyniai-erdőtől kezdve a chattusok a terület birtokosai, nem annyira lapályos és mocsaras helyeken, mint a többi törzs, amelyek felé Germania kitárul; megmaradnak ugyan a dombok, de lassan ritkulnak, és a Hercyniai-erdő végig is kíséri, és le is teszi chattusait. Keményebb e törzs fiainak a teste, feszesek tagjaik, fenyegető a tekintetük, és mozgékonyabb a szellemük. Ahhoz képest, hogy germánok, eléggé értelmesek és ügyesek: elöljáróikat választják, hallgatnak rájuk, ismerik a hadrendet, felismerik a kellő alkalmat, el tudják halasztani a rohamot, beosztják a napot, sáncok közt töltik az éjszakát, a hadiszerencsét a kétes, a férfiasságot a biztos dolgok között tartják számon, és ami a legritkább és csak a római fegyelemnek jutott ki: inkább hagyatkoznak a vezérre, mint a seregre. Minden erejük a gyalogság, melyet fegyveren kívül vasszerszámokkal és élelemmel is megraknak: mások szemlátomást harcba mennek, a chattusok háborúba. Ritka a portyázás és a véletlen csatározás. Igazában a lovascsapatok szoktak gyorsan győzelmet aratni, gyorsan hátrálni: a gyorsaság a félelemmel határos, a latolgatás az állhatatossághoz közelebb.

(31.) Más germán népeknél is művelik - de csak ritkán és egyes emberek személyes bátorságának jeleként - azt, ami a chattusoknál általános szokás: mihelyt felserdülnek, megnövesztik hajukat és szakállukat, és csak egy ellenség megölése után vetik le arcuk fogadott és a férfias erénynek szentelt külsejét. Vér és zsákmány után szabaddá teszik homlokukat: úgy mondják, csak ezzel fizettek meg születésükért s váltak méltóvá hazájukhoz és szüleikhez; aki gyáva és harcra alkalmatlan, azon megmarad a bozont. A legbátrabbak ezenkívül még vasgyűrűt is hordanak - gyalázat ez népüknek! -, mintegy bilincs gyanánt, míg csak egy ellenség megölésével fel nem oldozzák magukat. Nagyon sok chattusnak tetszik ez a külső, és még meg is őszülnek így megjelölve, miközben ellenség és barát egyaránt mutogat rájuk. Ők kezdenek minden ütközetet; ez mindig az első csatasor; szokatlan látvány, mert még békében sem szelídülnek nyájasabbá. Egyiknek sincs háza vagy földje, vagy más valamire gondja: akihez éppen betérnek, attól kapnak ételt, szórják a másét, mit sem törődnek magukkal, míg csak a vértelen öregség alkalmatlanná nem teszi őket ily kemény vitézi életre.

(32.) Legközelebb a chattusokhoz, a már biztos mederben folyó és határnak elégséges Rhenus mellett, az usipusok és tencterek laknak. A tencterek a germánok szokásos hadi erényein túl lovaglási készségükkel is kiválnak, és nem nagyobb a chattus gyalogosok híre, mint a tencter lovasoké. Így rendezték el az ősök, az utódok utánozzák. Játék a gyermekeknek, versengés az ifjaknak: kitartanak mellette az öregek. A háznéppel, házzal és az örökösödési jog szerint hagyományozható más dolgokkal együtt a lovak is átszállnak: átveszi a fiú, de nem - mint egyebeket - a legidősebb, hanem aszerint, hogy melyik harciasabb és különb.

(33.) A tencterek szomszédságában valamikor a bructerek éltek: most - azt beszélik - chamavusok és angrivariusok vándoroltak be, miután a szomszéd törzsek egyetértésével elűzték és teljesen kiirtották a bructereket, már akár fennhéjázásuk gyűlölete, akár a zsákmány édessége volt az ok, akár holmi nekünk szóló isteni kedvezés: mert még a csata látványát sem irigyelték tőlünk. Hatvanezernél többen estek el, nem római fegyverektől, hanem - ami ennél nagyszerűbb, - gyönyörködtetésünkre s szemünk láttára. Maradjon meg, kívánom, s tartson tovább a törzsek között, ha már nem az irántunk érzett szeretet, hát legalább egymás gyűlölete, mivel a birodalom végzet rendelte szorongatottságában már semmi nagyobbat nem adhat a szerencse, mint ellenségeink viszálykodását.

(34.) Az angrivariusokhoz és chamavusokhoz hátulról a dulgubinusok, chasuariusok és egyéb, ritkábban emlegetett törzsek csatlakoznak; elölről a frízek váltják fel őket. A két törzs területét egész az óceánig a Rhenus szegélyezi, de ők laknak még a hatalmas tavak körül is, melyeket már római hajóhadak is bejártak. Sőt itt még az óceánt is megkísértettük; az a hír járta, hogy máig megvannak Hercules oszlopai, akár mert valóban elkerült oda Hercules, akár mert bármi nagyszerű van valahol, azt egyetértőleg az ő hírének szoktuk tulajdonítani. Nem hiányzott a merészség Drusus Germanicusból, de az óceán ellene szegült annak, hogy őt s vele együtt Herculest kutassák. Később senki sem tett kísérletet, s jámborabb és tisztelettudóbb dolognak tetszett az istenek tetteit elhinni, mint tudakolni.

(35.) Eddig ismerjük Germaniát nyugat felé; északon hatalmas ívben kanyarodik vissza. Első helyen mindjárt ott van a chaucusok törzse, melynek földje a frízekénél kezdődik és a part egy részét is elfoglalja ugyan, mégis valamennyi ismertetett törzs határa mentén terül el, míg végül egészen a chattusokig ível. Ezt a roppant földterületet nemcsak megszállva tartják a chaucusok, hanem be is töltik: a germánok között ez a legtekintélyesebb nép, amely inkább igazságosságával szeretné megvédeni nagyságát. Nem vágyakozók, nem telhetetlenek, békésen visszahúzódva nem idéznek elő háborút, rablással vagy fosztogatással nem pusztítanak. Férfiasságuk és erejük legfőbb bizonyítéka, hogy felsőbbségüket nem jogtalankodással akarják biztosítani. Mégis készen áll valamennyiük fegyvere, és ha szükséges, a roppant gyalogos- és lovassereg; de békében is ugyanez a hírük.

(36.) A chaucusok s chattusok oldalában a cheruscusok háborítatlanul táplálták a túlságos és ernyesztően hosszú békét, de ez inkább kellemes, semmint biztonságos állapot volt, mert hatalmaskodók és erősek között hiba nyugton ülni: ahol az ököl uralkodik, ott a mértéktartás és jogszerűség nem az erősebb erénye. Így az egykor derék és igazságszerető cheruscusokat most tehetetlennek és ostobának mondják, a győztes chattusok szerencséjéből pedig okosság lett. A cheruscusok bukása magával rántotta a szomszédos törzset, a fosusokat is: a bajban egyenrangú társak, míg jó dolgukban alájuk voltak rendelve.

(37.) Germaniának ugyanezt a kiöblösödését az óceán közvetlen közelében a kimberek lakják. Kicsiny most e törzs, de dicsősége nagy, s a régi hírnév nyomai szerte megvannak: mindkét parton téres táborok, melyeknek kerületéből most is lemérhetnéd a nép sokaságát s hadi erejét, és egy oly nagy kirajzás hitelét. Hatszáznegyvenedik évét élte városunk, mikor Caecilius Metellus és Papirius Carbo consulsága alatt először jött híre a kimber fegyvereknek. Ha ettől Traianus császár második consulságáig számolunk, körülbelül kétszáztíz év jön ki: ennyi ideje folyik Germania legyőzése. E hosszú idő folyamán sok volt mindkét részről a veszteség. A samnisok, a punok, Hispania vagy Gallia, de még a parthusok sem idézték magukat gyakrabban emlékezetünkbe: mert hiszen Arsaces királyságánál vészesebb a germán szabadság. Mi mást, mint Crassus megölését vethetné szemünkre az a Kelet, amely maga is elvesztette Pacorust és lába elé vetette magát Ventidiusnak? Bezzeg a germánok megfutamítván vagy foglyul ejtvén Carbót és Cassiust, Aurelius Scaurust és Servilius Caepiót s Maximus Malliust, egymás után öt consuli sereget ragadtak el a római néptől, Varust és vele három legiót pedig még Caesartól is; és nem büntetlenül verte meg őket Gaius Marius sem Italiában, az isteni Iulius Galliában, Drusus, Nero és Germanicus pedig tulajdon földjükön. Ezután Gaius Caesar roppant fenyegetései csúfságba fulladtak. Majd nyugalom következett, mígnem a mi meghasonlásunk és polgárháborúnk eredményeképpen elfoglalták a legiók téli táborait, és még Galliára is szemet vetettek, de kénytelenek voltak meghátrálni, mert a legutóbbi időkben inkább csak diadalmeneteken szerepeltek, semmint igazi vesztesekként.

(38.) Most a suebusokról kell szólnunk, akiknek népe nem egységes, mint a chattusoké vagy tenctereké, mert Germania nagyobb részét ők tartják megszállva; máig külön elnevezésű törzsekre vannak tagolva, bár közösen suebeknek mondják őket. E népnek az az ismertetőjele, hogy ferdén fésülik és csomóba kötik a hajukat; így lehet megkülönböztetni őket a többi germántól, így a szabad születésű suebeket szolgáiktól. Más törzseknél ritka jelenség ez és csak az ifjak körében fordul elő, akár valamilyen sueb rokonság okán, akár - ami gyakran megesik, - utánzásból; a suebek bozontos haja egészen ősz korukig hátra van csavarva és gyakorta épp a fejük búbján csomóba kötve; a főembereké még díszesebb. Ez náluk a szépségápolás, de ártalmatlan, mivel nem azért művelik, hogy szeressenek és őket szeressék, hanem hogy bizonyos magasságot érjenek el és félelmet keltsenek; mikor háborúba mennek, az ellenség szemére gondolva díszítkeznek tekintélyesebbre.

(39.) A semnonok tartják magukat a legősibb és legismertebb sueb törzsnek: régiségük hitelét vallási szokásaik erősítik. Meghatározott időben az elődök szertartásaitól és ősrégi félelemtől megszentelt erdőben gyűlnek össze az azonos nevű és egy vérből származó törzsek követségei, és közös emberáldozattal elevenítik fel barbár szertartásuk borzasztó hagyományát. Másképpen is tisztelettel adóznak a bereknek: senki nem léphet be, csak megkötözve, hogy mintegy alárendeltségét és az istenség hatalmát példázza. Ha véletlenül elesik, sem más segítségével, sem magától nem szabad felkelnie: a földön hemperegnek ki. Az egész babonaság arra utal, mintha innen származna népük, itt volna a mindeneken uralkodó isten, a többi csak alattvaló és szolga. Tetézi a tekintélyt a semnonok sorsának alakulása: száz járást laknak, s nagy tömegük okozza, hogy a suebek fejének hiszik magukat.

(40.) Ezzel szemben a langobardokat csekély számuk teszi híressé: igen sok és igen erős törzs övezi őket, ezért nem engedékenységgel, hanem a harc és a veszély vállalásával gondoskodnak biztonságukról. A reudignusokat és avionokat, az angliusokat és varinusokat, az eudosokat, suardonokat és nuitonokat pedig folyók vagy erdők védelmezik. Nincs is semmi említésre méltó az egyes törzsekről, csak az, hogy közösen tisztelik Nerthust, vagyis a földanyát, akiről azt hiszik, hogy beleavatkozik az emberi dolgokba, ellátogat a népekhez. Az egyik óceáni szigeten van egy szűzi berek s abban ruhákkal letakarva egy felszentelt szekér: csak egyetlen pap érintheti. Ő észleli az istennő jelenlétét a szentélyben, s nagy tisztességgel kíséri, amint tehénfogatán vonul. Az öröm napjai ezek, örvendez minden hely, amelyet bevonulásra és megszállásra méltat. Nem mennek háborúba, nem öltenek fegyvert, elzárnak minden vasat; a béke és nyugalom csak addig ismeretes, csak addig kedvelt, míg ez a pap a halandókkal való társalkodással betelt istennőt templomának vissza nem adja. Ezután a szekeret és a ruhákat, sőt - ha akarod hinni, - még az istenségeket is lemossák egy félreeső tóban. Szolgák segédkeznek, akiket ugyanez a tó mindjárt el is nyel. Innen a titkos rettegés, a szent tudatlanság, hogy mi is az, amit csak a halálra szántak látnak.

(41.) A suebeknek ez a vidéke már Germania távolibb tájaira nyúlik: szomszédos vele, hogy miként kevéssel előbb a Rhenust, úgy most a Danuviust kövessem, a hermundurok törzse, Róma hívei, épp ezért ők az egyedüli germánok, akik nemcsak a parton kereskednek, hanem beljebb és Raetia provinciának virágzó telepes városában is. Mindenfelé átkelnek a Danuviuson, mégpedig őrség nélkül; és míg a többi törzsnek csak fegyvereinket s táborainkat mutatjuk, ezeknek házakat s birtokokat kínáltunk, pedig nem is kívánják. A hermundurok földjén ered az Albis, az egykor sokat emlegetett és jól ismert folyó; most éppen csak hallani róla.

(42.) A hermundurok mellett a naristusok, távolabb a markomannok és a quadok élnek. Különösen a markomannok híre és hatalma nagy; még lakóhelyüket is vitézségükkel szerezték: elűzték egykor a boiokat. De a naristusok vagy quadok sem fajzottak el. Ez Germaniának mintegy a homloka, amíg a Danuvius szegélyezi. A markomannoknál s a quadoknál egész a mi időnkig megmaradtak a tulajdon törzsükből való királyok, Maroboduus és Tuder híres nemzetsége (ma már idegeneket is eltűrnek), de a királyok ereje és hatalma Róma akaratától függ. Ritkán segítjük őket fegyverrel, gyakrabban pénzzel, az sem kevésbé hathatós.

(43.) Visszafelé a markomannok és quadok hátában a marsignusok, cotinusok, osusok, burusok zárják le a sort. Közülük a marsignusok és burusok nyelvben és életmódban a suebekhez hasonlítanak; a cotinusokra a gall, az osusokra a pannoniai nyelv bizonyítja rá, hogy nem germánok, valamint az, hogy eltűrik az adót. Az adók egy részét a szarmaták, más részét a quadok róják ki rájuk, mint idegenekre; a cotinusok, hogy még több okuk legyen a szégyenkezésre, vasat is bányásznak. S mindezek a népek csak kevés mezőséget, különben erdőket, hegycsúcsokat s hátságokat szálltak meg. Suebiát ugyanis egy folyamatos hegyhát szakítja meg és vágja ketté: ezen túl igen sok törzs él, közülük a lugiusoknak több közösségre szétoszló neve hatolt legmesszebbre. Elég lesz a legerősebbeket megneveznünk: hariusok, helveconok, manimusok, helisiusok, nahanarvalok. A nahanarvaloknál egy ősidők óta tisztelt berket mutogatnak: elöljárója egy női ruhát viselő pap, de az isteneket - római értelmezés szerint - Castornak és Polluxnak mondják. Ilyen jellegű isteni hatalmuk; nevük Alci. Nincsenek szobraik, semmi nyoma náluk idegen babonának, mégis testvéreknek, ifjaknak tisztelik őket. Egyébként a hariusok nemcsak erősebbek az imént felsorolt népeknél, hanem oly bőszek, hogy velük született vadságukat alkalmilag még ügyességgel is fokozni igyekeznek: pajzsuk fekete, testük be van festve, a sötét éjszakát választják ütközetre, s gyászos seregüknek puszta riasztó hatásával és árnyékszerűségével rettegést keltenek, mivel egyetlen ellenségük sem viseli el ezt a megdöbbentő és szinte alvilági látványt, mert minden ütközetben elsőnek a szem veszt csatát.

(44.) A lugiusoktól északra a gotonok élnek királyaik alatt, kissé már feszesebbre fogva, mint a többi germán törzs, de még mindig nem szabadság híján. Mindjárt ezután, az óceán felől, a rugiusok és lemoviusok; mindezekre a törzsekre jellemző a kerek pajzs, rövid kard és a királyoknak való engedelmeskedés. 
Majd a suionok közösségei következnek, közvetlenül az óceán partján: férfiaikon és fegyvereiken kívül hajóiknak köszönhetik hatalmukat. Sajátos a hajók formája: a hajótest mindkét végén kiképzett orr kikötésre bármikor kész homlokrészt biztosít. Nem is vitorlát alkalmaznak és az evezőket sem sorban erősítik az oldalakhoz: mint némely folyón szokás, kötetlenül és szükség szerint cserélhetően, hol itt, hol ott vannak az evezők. Náluk a gazdagságnak is becsülete van, épp ezért egy személy uralkodik, akinek már megszorítások nélkül és feltétlenül kötelesek engedelmeskedni. A többi germán néptől eltérően itt a fegyverek sincsenek a köznép kezében, hanem elzárva őrizet, mégpedig egyetlen szolga őrizete alatt, mivel a hirtelen ellenséges támadásokat megakadályozza az óceán, továbbá a henyélő fegyveres csapatok könnyen garázdálkodhatnak; ezért nem hasznos a királynak, ha akár előkelő, akár szabad születésű, vagy akár csak felszabadított személyekre bízza a fegyvereket.

(45.) A suionoktól északra más a tenger, lomha és csaknem mozdulatlan; azt hiszik, hogy ez övezi és zárja körül a föld kerekségét, mivel a már lenyugvó nap utolsó fénye napkeltéig annyira világos, hogy elhomályosítja a csillagokat. A babonás meggyőződés azt is hozzáteszi, hogy ezenfelül még a kiemelkedő napnak a hangját is hallani, s a lovak alakját és fejük sugarait látni. Addig, - és ez igaz híresztelés, - csak addig tart a világ. 
Tehát most már a Sueb-tenger jobb partján az aestius törzsek földjét nyaldossa a víz: rítusaik s szokásaik a suebekéhoz, nyelvük a britanniaihoz áll közelebb. Az istenek anyját tisztelik. Babonás hitük jelvényeként vadkanképmást viselnek: ez fegyverek s mindenféle más védelem helyett még az ellenség gyűrűjében is mentesíti a gondoktól az istennő hívét. Ritkán használnak vasfegyvert, gyakrabban dorongot. A germánok szokott kényelmességéhez képest kitartóbban termesztenek gabonát s egyéb növényeket. De még a tengert is kutatják és ők az egyedüliek, akik a sekély vízben és parton borostyánkövet, a maguk nyelvén glaesum-ot gyűjtögetnek. Mint afféle barbárok, sem a természetét, sem a keletkezését nem kutatták, nem is tudták meg; sőt sokáig a tengertől kivetett egyéb dolgok között hevert, míg a mi fényűzésünk nevet nem adott neki. Ők maguk nem használják: durva állapotában szedik, megformálatlanul továbbítják s csodálkozva veszik el az árát. Mégis megállapítható, hogy fának a nedve, mivel gyakorta látszanak benne bizonyos állatok, valamint madarak, amelyek belekerültek a nedvbe, majd a hamarosan megszilárduló anyagban rekednek. Úgy gondolnám tehát, hogy miként Kelet rejtett tájain, ahol minden tömjént és balzsamot izzad, úgy a Nyugat szigetein s földjein is, a különösen termékeny ligetekben és erdőkben vannak olyan anyagok, melyek az alacsonyan járó nap sugaraitól kisajtolódva és folyékonnyá válva a közeli tengerbe csorognak, és melyek a viharok erejétől a szemközti partokra vetődnek ki. Ha a borostyánkő természetét közelébe vitt tűzzel vizsgálod, fáklya módjára meggyullad s lángot vet, zsírosat és illatosat; majd mintegy szurokká vagy gyantává nyúlósodik. 
A suionok után a sithonok törzsei következnek. Minden tekintetben hasonlóak, csak abban különböznek, hogy asszony az uralkodójuk: ennyire elfajzottak nemcsak a szabadságtól, de még a szolgaságtól is.

(46.) Itt van Suebia határa. Nem tudom, vajon a peucinusok, venedusok és fennusok törzseit a germánokhoz vagy a szarmatákhoz soroljam-e, bár a némelyektől bastarnáknak nevezett peucinusok nyelvben, életmódban, lakóhely és házak dolgában olyanok, mint a germánok. Piszok mindenütt és eltompultság az előkelők között. A vegyes házasságok következtében külsejük némileg a szarmatákéhoz torzul. A venedusok sokat átvettek szokásaikból, mert a peucinusok és a fennusok közt vonuló erdőkben és hegyekben rablók módjára portyáznak. Mégis inkább a germánok közé sorolandók, mivel állandó házakat építenek, pajzsot hordanak, és örömmel használják lábukat, élnek gyorsaságával; ami mind megkülönbözteti őket a szekéren s lovon élő szarmatáktól. A fennusok szörnyen vadak, gyalázatosan szegények: nincs fegyverük, nincs lovuk, nincs otthonuk; élelmük fű, ruhájuk állati bőr, fekvőhelyük a föld. Csak a nyílban bízhatnak, melyet vas híján csontheggyel látnak el, s a férfiak csakúgy vadászatból tengődnek, mint a nők. Mert mindenhová elkísérik a férfiakat s részt kérnek a zsákmányból. A vadállatok s viharok elől még a gyermekeknek is az az egyetlen menedék, hogy holmi vesszőfonadék alá húzódnak: ide térnek meg az ifjak, ez fogadja be az öregeket. De ezt különb boldogságnak tartják, mintha a földeken nyögnének, házakkal vesződnének, a maguk s mások vagyonát remény s félelem közepette forgatnák: biztonságban az emberektől, biztonságban az istenektől, a legnehezebb dolgot érték el, azt, hogy még vágyakozásra sincs szükségük. 
Minden egyéb már mese: az, hogy a hellusiusok és oxionok arca mint az emberé, testük és tagjaik mint az állaté. Ezt én mint bizonytalan dolgot eldöntetlenül hagyom.

Forrás: http://mek.niif.hu/04300/04353/html/index.htm

Ajánló: Angela Kustvall 2011-10-07