Az egyház és az állam szétválasztásaI. Az egyház és az állam összefonódása

A középkori Európában az egyház és az állam összefonódása történelmileg a népvándorlás korában, a VIII. század második felétől kezdődően alakult ki. A Bizánctól való függetlenedéssel egyetértő Zakariás pápa a karoling Kis Pipin majordomust 751-ben királlyá választatta, aki viszont 756-ban lehetővé tette a pápai állam megalakulását, s ezzel a pápának politikai hatalmat is biztosított. Így kezdődött...

Kis Pipin fia, Nagy Károly csaknem fél évszázados uralkodása alatt teljes mellszélességgel támogatta az egyházat. Ő rendelte el az egyház anyagi támogatására fizetendő tizedet, és az egyház feladatává tette az iskolák létesítését. A pápa tudomásul vette, hogy felkent királyként Nagy Károly nevezi ki a püspököket, sőt a birodalmi zsinatokat is ő hívja össze.
III. Leó pápa 800-ban Nagy Károlyt császárrá koronázta, s ezzel Bizánc (a kelet-római birodalom) ellenpólusaként létrejött az ún. nyugat-római császárság. Ettől kezdve a nyugat-római császár természetes feladata volt – saját világi hatalma kiépítése mellett – az egyház védelme is. Az egyház védelme a kereszténység szervezését és terjesztését is jelentette. 
A császár a pápa által is elismerten rangelsőnek számított a keresztény fejedelmek között, s a kereszténység közös ügyeiben meghatározó volt a véleménye. 
Az összefonódás azzal vált teljessé, hogy 824-ben I. Lothár császár kötelezővé tette, hogy egy megválasztott pápa a felszentelése előtt a világi kérdésekben hűségesküt tegyen a császárnak. Ellentételként viszont a pápa joga volt a császári méltóság ajándékozása, a császár megkoronázása a Szent Péter bazilikában, s tőle az egyház fejének kijáró hűségeskü kivétele.

Ezt az eseménysort követően a világi és az egyházi hatalom egymással szövetkezve évszázadokon át irányíthatta a nyugati világ sorsát. 
Az említett összefonódás a középkorban praktikus feladatmegosztást is eredményezett. A XVIII. század végéig Európa-szerte az egyház volt a tényleges társadalomszervező erő. A hitélet kézbentartása mellett az egyház hivatásszerű feladatává és egyúttal "természetes" monopóliumává vált

  • az iskolafenntartás,
  • az oktatás,
  • a karitatív tevékenység is, továbbá
  • a kánonjog területére utalt ún. nem evilági dolgoknak tekintett családi ügyek bonyolítása, köztük a tridenti zsinat után előírt egyházi házasságkötéseknél való közreműködés, illetve az ugyanekkor elrendelt anyakönyvvezetés is.

A világi uralkodó „állami” feladata volt az egyházi monopóliumok tiszteletben tartása és tartatása mellett – némi leegyszerűsítéssel – az alattvalók (a lakosság) biztonságára ügyelés keretében az ország védelme, az ország háborúk útján való gyarapítása, s ezek érdekében katonaság működtetése, ez utóbbira hivatkozva az adószedés. II. Az egyház és az állam szétválasztása Az európai – mai szóval liberális – filozófusok a XVIII. század eleje óta hangoztatták, hogy az ember szabadságát a két összefonódott hatalom: az egyház és az állam béklyói akadályozzák.
Programszerűen hirdették meg tehát a célt: az összefonódást meg kell szüntetni, mert a szétválasztástól meggyengülésükre lehetett számítani, s ettől várható az ember szabadságának kiteljesedése. E célnak alapvetően fontos kiinduló lépésének tekintették az egyházak a családokkal összefüggő adminisztratív monopóliumának megtörését, s első lépésként a házasságkötés (és a házasság felbontása), továbbá az anyakönyvezés állami kézbe vételét, és a gyermekek vallásának szabályozását. 
Az egyház és állam szétválasztása Európában a XIX. században szinte már mindenütt megtörtént. 
A magyarok történelmi okok miatt viszont csak a kiegyezés után kerültek sorra. A szétválasztás eredménye hosszabb távon mindenütt az egyház meggyengülése volt. 
Hazánkban 1868-1895 között zajlott le az egyházak monopolhelyzete megtörésére irányuló ún. nagy kultúrharc. E negyedszázadban izgalmas idők jártak: az egyház és az állam szétválasztásának szükségességével – ritka kivételként – még Deák és Kossuth is egyetértett, miközben a pápa kiátkozással fenyegette meg Ferenc Józsefet, ha egy ilyen törvényt aláírna.

Kétségtelen, hogy a XIX. században nálunk egyidejűleg többféle egyházi házassági jog is létezett. Ezekre két példa az alábbiakban:

  • a katolikus kánonjog szerint a férfi 14, a nő pedig 12 éves korától házasodhatott. Az unitárius egyházban ugyanehhez a 18. illetve a 14. életév betöltését kívánták meg;
  • a katolikus kánonjog szerint a házasság felbonthatatlan, ellenben pl. a görögkeleti román egyház bontó oknak tekintette a házasságtörést, a házasfél „kiállhatatlan szájbűzét” és az éjszakai ágybavizelést, míg az izraeliták azt, ha az egyik fél keresztény hitre tért át.

A XIX. század liberális jogászai ezt káosznak minősítve indokoltnak látták az állam általános beavatkozását a családi viszonyokba.
Első lépésként 1868-ban az Országgyűlés a vegyes házasságból származó gyermekek vallása tekintetében megszüntette II. József Türelmi Rendelete (1791) óta a katolikus egyháznak egyoldalúan kedvező eddigi megoldást, s előírta, hogy a vegyes házasságból származó fiú automatikusan az apja vallását, a lány pedig az anyjáét kövesse. 
Az 1868. évi LIV. törvénycikk megnyirbálta az egyházi bíróságok jogkörét kimondva: ezentúl a házassági perekben csak a házassági kötelék érvényességét, az ideiglenes elválást, vagy a házasság felbontását vizsgálhatják. A házassággal összefüggő egyéb kérdések, így a gyermek születésének törvényessége, a gyermektartás, a válás utáni vagyonjogi viták stb. elbírálása már a világi bíróságokra tartozott. 
Végül negyedszázados izgalom után 1894-ben több törvény is született, melyekkel az országgyűlés a családi ügyekkel kapcsolatos egyházi monopóliumot véglegesen megszüntette:

  1. Az 1894. évi XXXI. törvénycikk bevezette és kötelezővé tette a polgári házasságkötést. Egyházi házasságkötésnél a feleknek igazolniuk kellett, hogy a polgári házasságot már megkötötték. Ha a közreműködő lelkész – rk. pap, ev. lelkész, ref. lelkipásztor – az igazolást nem követelte meg, pénzbüntetéssel sújthatták. A magyarok engedtek az állami erőszaknak, s 100 év alatt megtanulták és megszokták: előbb az anyakönyvezető, s csak utána a templom...
  2. Az 1894. évi XXXIII. törvénycikk bevezette és kötelezővé tette az állami anyakönyvezést.
  3. A gyermekek vallásos nevelése a XIX. század végén még magától értetődően társadalmi közügy volt. A vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. törvény úgy rendelkezett, hogy „ha egyik szülő sem tartozik valamely bevett vagy törvényesen elismert vallásfelekezethez: a szülő helyett, ki a saját nemebeli gyermekek vallása felől nem határoz, a rokonok meghallgatásával a gyámhatóság határoz.”

Az egyház és az állam szétválasztásával így kezdődő folyamat eredménye nálunk sem maradt el. Évtizedek alatt nem csak egyszerűen "megcsappant a nyáj". Ahogy Molnár Tamás (1921-2010), az 1946-ban emigrált, az Egyesült Államokban élt filozófus, történész, politológus egyik könyvében keserűen megfogalmazta: a XX. század végén az egyházi tevékenység már kísértetiesen hasonlított egy fakultatív szabadidős klubtevékenységhez... III. Néhány későbbi jelenségről 1. Az angol király (királynő) hatalma az alkotmányos monarchiában ugyan évszázadok óta már csak jelképes, de érdekességként ma is él az a tradicionális szabály, mely szerint Nagy-Britannia mindenkori uralkodója egyúttal az anglikán egyház feje is. Ez persze nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy évszázadok óta az anglikán egyház irányítaná Angliát. 
2. Szovjet-Oroszországban 1918-1939 között az egyház, mint ideológiai ellenség módszeres és alapvetően sikeresnek bizonyult fizikai megsemmisítése zajlott. Lenin útmutatását követve a hithű kommunisták a templomokat állami tulajdonba vették, majd bezárták. A templomokat védő papokat és a hívek egy részét a helyszínen felkoncolták, végül a volt templomokat lerombolták vagy profán célokra (klub, áruház, raktár, lovarda stb.) használták. A papok közül 1918-1924 között 28 püspököt és további 1219 papot agyonlőttek, míg az életben hagyottakat börtönbe zárták vagy deportálták. (Forrás: Churchill 1930-ban nyilvánosságra hozott statisztikája). Eredmény: a Szovjetunióban 1939-re csaknem teljesen megszűnt a vallásos élet. (Megverték a pásztort, szétfutott a nyáj…) 
3. Magyarországon az egyház és az állam korábbi szétválasztása ellenére a még relatíve mindig erős egyházak likvidálására irányuló folyamat 1945-ben kezdődött. A II. világháború idején a szovjet fegyverek árnyékában megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. március 15-én kiadott rendeletével az egyházak tulajdonában lévő mezőgazdasági „nagybirtokokat” is államosította, s ezzel elvonta az egyházaktól az oktatási és karitatív intézmények fenntartásának egyik fontos anyagi alapját. 
1946-ban a vallásos réteg utánpótlásával foglalkozó paptanárok likvidálása került sorra. A magyar politikai rendőrség ekkor még a szovjet katonai törvényszéket vette igénybe, s „szovjet csapatok elleni szervezkedés” címén szovjet katonai bírósággal ítéltettek halálra négy katolikus papot, míg további harmincnyolcat szibériai kényszermunkára küldettek.

Amikor a Varsóban 1947. szeptember 20–27. között tartott Kominform-értekezlet célul tűzte ki a klerikális reakcióval történő leszámolást, ezt nálunk is hamarosan követte a hivatalos, azaz állami vallásüldözés. Rákosi Mátyás 1948. január végén az MKP budapesti pártértekezletén bejelentette, hogy „a klerikális reakcióval az év végéig végezni kell”. A egyházak utánpótlásának elvágása érdekében június 15-én az Országgyűlés megszavazta a 4831 felekezeti iskolát államosító 1948. évi XXXIII. törvényt, ebben az évben bebörtönözték az iskolák elvételét ellenző református Ravasz László püspököt, az evangélikus Ordass Lajos püspököt, majd később a katolikus Mindszenty József püspököt is.

Forrás: BalásPista  2012-03-07